Post by Jarod Farani on Mar 3, 2009 21:54:57 GMT 1
Név:[/b] Jarod Farani
Kor:[/b] 26 év
Faj:[/b] Ember
Születési hely:[/b] Corellia
Nem:[/b] Férfi
Kaszt:[/b] Jedi lovag
Jellem:[/b]
Bujkáló Jedi lovag, aki igyekszik hinni benne, hogy van még miért harcolnia. Nem akar visszatérni a nyilvánosságra, inkább meghúzódik a tanítványával. Karizmatikus jellem, meggyőzően tud érvelni, de a nehéz döntések előtt mostanában már kikéri a padawanja véleményét is – elvégre lassan felnőtt nő ő is. Nagyátlagban vidám ember, de mint mindenki, hajlamos elvonulni a világ elől. Néha egyedül érzi magát és bár a régi kapcsolatainak hála van néhány szövetségese, de csakis Jainában bízik meg feltétel nélkül.
Felszerelés:[/b]
Kék fénykard, egy KT-400 teherszállító hajó, komlink, váltás ruhák
Előélet:[/b]
Hol is kezdjem? Mit is mondhatnék? Hogyan jutottam el idáig? Hogyan lettem az, aki? Hogyan haltak meg a barátaim? Nem tudom…
Na de kezdjük az elején. Huszonhat évvel ezelőtt, Corellián láttam meg a napvilágot, egy középosztálybeli család egyetlen gyermekeként. Az apám a CorSec-nél dolgozott, édesanyám pedig háziasszony volt, de nekem ezek nem számítottak. Amit akkoriban felfogtam mindebből az volt, hogy mindennél jobban szerettek engem. Bármikor, ha csak eszembe jut az a kevés amire emlékszem, mindig melegség tölti el a lelkem.
Ezeknek az időknek azonban hamar vége szakadt, nem egészen négy éves koromban, hogy pontos legyek. Egy jedi lovag járt a bolygón, akiről akkoriban azt hittem, hogy szándékosan értem jött – csak később került a helyére a kirakó minden darabkája… De addig is, nem értettem miért kell elmennem otthonról, nem tudtam, hogy anyám miért sír annyira, kicsi voltam még ezekhez a dolgokhoz… Azt sem sejtettem, hogy aznap látom őket utoljára…
Így kerültem hát a jedikhez, annak az embernek az oldalán, aki a későbbi mesterem is lett – Noah Marr, egy jedi tanácsos.
Mint utóbb kiderült, ez volt az egyik első küldetése a lovagnak. Az egyik hadnagy, egy bizonyos Josef Tarmin értesítette Coruscantot, hogy valószínűleg korrupt a bolygó egyik felsővezetője – ezt pedig legjobban egy jedi tudja kivizsgálni. Így jött hát el Noah a Corelliára, ahol teljesen véletlenül botlott belém. Apám valami fontos adattáblát felejtett otthon, anyámmal pedig bevittük neki a CorSec-hez. Amikor anyám egyedül hagyott a folyosón, hogy apámmal „fontos dolgokról beszéljen,” Noah éppen arra járt. Már akkor is kedves embernek tűnt, elvégre leállt beszélgetni egy 4 éves gyerekkel…
A lovag a kivizsgálás végeztével még három hetet töltött a bolygón, mely során először ritkán, majd egyre gyakrabban összefutottam vele. Ilyenkor mindig váltottunk néhány szót, eleinte én kérdezgettem mindenféle dolgokról, amik érdekelhetnek egy kisgyereket, mint például az űrhajók, távoli világok, ismeretlen vidékek; azonban szépen lassan megváltozott a beszélgetések menete. A jedi is egyre többet érdeklődött felőlem, végül pedig ő vette át a kérdező szerepét a párbeszédeinkben. Noah csak később mondta el, hogy eleinte tényleg véletlenül botlott belém, majd amikor felmerült benne a gyanú, hogy erőérzékeny lehetek, már szándékosan kereste a társaságom. Végül a bolygón töltött utolsó napján látogatta meg a családomat, elvégezte a vérvizsgálatot, innentől kezdve pedig már tudjuk mi történt…
Tanoncéveim során eleinte Coruscant-on a jedi templomban nevelkedtem, majd később a Dantooine-on folytattam a tanulást. Nem is nagyon érdemes ezekről az évekről szót ejteni, ugyanúgy teltek, mint a többieknek. Szépen lassan elindítottak minket a világos oldal ösvényén.
Amikor aztán tíz éves lettem, Noah Marr visszatért, aki addigra már megszerezte a jedi mesteri rangot. Engem választott padawanjának, aminél nagyobb megtiszteltetés nem is érhetett volna. Együtt jártuk be a galaxist, de nem úgy tanított, mint ahogy a többieket a mestereik. Ha mondhatom így, látszott rajta, hogy járatos sötétebb körökben is, meg tudta mutatni a világ barátságtalanabbik felét. Azt vallotta, hogy a segítség mindig a legváratlanabb helyekről érkezik, ezért nyitottnak kell lenni mindenre.
Így teltek múltak hát az évek, semmi érdekes nem történt, egészen 14 éves koromig. Éltük az életünket, bejártuk a galaxist, valamint nekiálltam elsajátítani Shi-cho mellett az Ataru formát is. Ez volt az, ami a legközelebb állt a szívemhez, a maga dinamikus, akrobatikus mozgásával. Na de visszatérve, mióta a jedikhez kerültem, ez volt az első alkalom, hogy Corellián jártunk. Valamilyen problémája volt a CorSec-nek és azt akarták, hogy jedik nézzenek utána.
A CorSec… néhány öreg róka össze-összesúgott mögöttünk, de igyekeztem semmibe venni. Sejtettem miért van, mert ezek valószínűleg ismerik a szüleimet – de apámat biztosan. Emlékszem, izgalommal töltött el a gondolat, hogy megint láthatom. Izgalommal és félelemmel is. Nem tudtam milyen lenne a találkozás, mi zajlana le bennem…
- Apád nincs itt Jarod… -mondta halkan Marr mester, amikor egy kihalt folyosóra értünk – Már nem élnek ezen a bolygón a szüleid… -tette még hozzá inkább csak magának. Nem tudom, hogy ezzel csak célzott-e valamire, vagy semmi rejtett tartalom nem volt a szavai mögött, de akkor elég volt ennyi is. A mellkasomat szorító izgalom szépen lassan feloldozódott, helyét a csalódottság vette át. Észre sem vettem, mennyire vágytam rá, hogy ismét találkozhassam a szüleimmel…
- Noah! –hallottam a kiáltást, amire én is felkaptam a fejemet. Egy magasrangú tiszt tartott felénk – Micsoda meglepetés!
- Josef – köszöntötte széles mosollyal a mesterem a férfit – Jarod, ő itt Josef Tarmin tábornok. Josef, ő a padawanom, Jarod. Mit tehetek érted? – kérdezte Noah.
Tarmin tábornok barátságos embernek tűnt, mosolyogva nyújtott nekem kezet a bemutatkozáskor, mielőtt a mesteremhez fordult volna. A lányáról mesélt, miszerint lehetséges, hogy érzi az Erőt – persze ez nem biztos, meg ő nem tudhatja, de azért mégis… nem néznénk-e meg?
Noah rábólintott, így aznap este a Tarmin család vendégei voltunk. A tábornok lánya, a 6 éves Jaina volt. Csendben figyeltem, ahogy a mester kedvesen beszélget vele, miközben vért vesz tőle. Vetettem egy féloldalas pillantást oldalra, hol is láttam, hogy a kislány szülei aggódva, de mégis izgatottan várják a műszer adatait. Ők is tudták: most eldőlhet Jaina sorsa.
…és el is dőlt. Rendkívül magas midi-chlorian szintet mutatott ki a vérelemző műszer. Noah még kérdezett néhányat a kislánytól, majd nem sokkal később felegyenesedett:
- Semmi kétség… Megvan benne az Erő megértésének a képessége, amit viszont nem szabad semmibe venni. Jarod, menjetek át a másik szobába, amíg megbeszélem Jaina szüleivel, hogy mi tévők legyenek.
Amíg Noah és a Tarmin házaspár beszélgettek, Jaina megállás nélkül faggatott a világ dolgairól, a galaxis általa ismeretlen vidékeiről, emlékszem, már akkor is megdöbbentett, hogy mennyi kíváncsiság szorult abba a kis emberbe…
Nem tudom mit mondott Noah Jaina szüleinek, de ha könnyekkel küszködve is, elengedték. Aznap éjszaka indultunk vissza a Coruscantra…
Már későre járt, amikor végre a kislány elaludt, és alkalmam nyílt előre menni a pilótafülkébe.
- Mester –köszöntem Noah-nak, aki mintha észre sem vett volna. Merengve bámulta a hipertér fényes egét, amíg le nem ültem a másodpilóta székébe. Akkor fordult csak felém, miközben egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán:
- Jarod… Mond, mi aggaszt? -szerettem ezt a vonását Noahnak. Mindig egyenes volt, soha nem kertelt.
- Hát… Jaina... –kezdtem lassan- Már 6 éves, mi pedig elvisszük Coruscantra… Biztos vagy benne, hogy a tanács be fogja fogadni?
- Igen –válaszolta a mester egyszerűen, majd néhány másodperc után, mintha nyomatékosítani akarta volna- Be fogják fogadni… Tettem egy ígéretet, amit be is fogok tartani…
Nekem elég volt ennyi magyarázat. Tudtam, ha Noah mond valamit, az úgy is lesz. Még soha nem kellett csalódnom benne.
Másnap a tanácsterem előtt várakoztam a mesteremre és Jainára. Hosszú órák teltek el, de a lényegen nem változtatott: Jainát, még ha kiemelt figyelemmel is volt kísérve, de befogadta a rend.
Ez után az életünk úgy folytatódott, ahogy előtte. A mesteremmel jártuk a galaxist, azonban Jaina életét is nyomon követtük – bár én valamivel jobban mint Noah. Amikor csak Coruscanton jártunk, mindig meglátogattam a lányt.
Minden remekül ment, de egy idő után, valami rossz előérzet kezdett úrrá lenni a hangulatomon. Az enyémen, Noahén és bárkién, akit megkérdeztünk… Mindannyian tudtuk, hogy készülődik valami…
Végül öt évvel az után, hogy Jainát megtaláltuk, kitört a Mandalór háború. Véres küzdelmek, kétségbeesett lények mindenfelé, egyre jobban feltörekvő mandalórok… A tanács pedig nem lépett időben.
Helyette, Revan vette a kezébe a dolgokat, szerinte gyorsan kellett válaszolni a veszélyre. Lényeg a lényeg, Noah Revannal értett egyet. Egyik este a templomban meglátogatott a szállásomon, és azt mondta, készen állok a próbákra, de neki most menni kell. Nem értettem mire készül, előtte soha nem említette egy szóval sem, hogy Revanhoz akarna csatlakozni. Minden esetre bíztam benne, hogy tudja mit csinál. Mielőtt végleg kisétált volna az ajtón, visszafordult, és bátorítóan rám mosolygott: „Ne aggódj, nemsokára látjuk egymást. Ígérem!”
Ez volt az egyetlen ígéret, amit egykori mesterem nem tudott betartani.
Folyamatosan érkeztek a hírek a háborúból, amikor is az egyik nap Noah halálhírét közölték.
„Noah Marr jedi mester Althir-on életét veszítette. Hátba támadták az egységét, ő pedig miközben menekítette ki az embereit, halálos lövés érte a mellkasán […]”
Nem olvastam tovább. Nem bírtam tovább olvasni… Előtte pár héttel határozott úgy a tanács, hogy kiérdemeltem a jedi címet… Örülnöm kellett volna mindennél jobban, de Noah halálhíre teljesen letaglózott. Az egyetlen biztos pont volt az életemben, innentől kezdve, magamra voltam utalva. Elindított az utamon,de most már a saját életemet kellett élnem.
A saját életemet, aminek Jaina is a része volt. Az évek során egyre inkább kezdtem kötődni hozzá, és most, hogy Noah már nem taníthatja tudtam, rám marad ez a feladat. Nem hagyhattam, hogy a Jaina szüleinek tett ígérete ne teljesüljön egykori mesteremnek.
Hosszú, parázs viták voltak köztem és a tanács között, mire végre rábólintottak, hogy taníthatom a lányt – bár még mindig figyelemmel fogják követni a lány, és így az én pályafutásomat is. Eleinte nem nagyon akartak belemenni a dologba, de végül sikerült meggyőznöm őket. Kitartóan érveltem amellett, hogy már régóta ismerem a lányt és figyelemmel követem az életét mióta ide hoztuk; emellett pedig Noah emléke is segített rajtam: úgy hitték, hogy tudtam, hogy a mesterem háborúba készül, de nem tartottam vele. Ezt bölcs dolognak vélték, elkötelezettnek tekintettek a tanács felé. Még ha ez nem is felelt meg teljesen az igazságnak, nem számított: Jaina a padawanom lett.
Megismétlődött hát a történelem, csak ezúttal más szemszögből. Igyekeztem olyan jó mestere lenni Jainának, mint amilyen Noah volt. Igyekeztem bemutatni a galaxis mind a két pólusát, elkezdtem kiépíteni a kapcsolataimat a galaxis különböző részein, amihez felhasználtam a múltat is. Ha éppen nem diplomáciai küldetésen voltunk, nem egyszer megfordultunk Nar Shaddaa-n, Nal Hutta-n, de Taooine is gyakori megálló volt.
Nemsokára aztán kitört a Jedi polgárháború is. Amennyire csak tudtam, igyekeztem kimaradni belőle. Magamat jedi védelmezőnek vallottam, de nem kockáztattam, féltettem Jainát, túl fiatalnak tartottam a háborúhoz. Fiatalnak és tapasztalatlannak.
Már egy éve folytak a harcok, amikor elküldtek minket Kashyyyk-ra, mivel néhány szenátusi okosnak azaz ötlete támadt, hogy vuki testőréggel kellene megerősíteni Coruscant szenátorainak a védelmét. Út közben Jainával részletesen átbeszéltük a dolgokat és arra jutottunk: őszinték leszünk a vuki vezetőkkel, döntsenek ők.
Így is történt. A vukik már egyszer megüzenték, hogy nem adnak testőröket, ezért küldtek minket, hogy térítsük jobb belátásra őket. Amikor a vuki vezetők kikérték a véleményünket, nyíltan megmondtuk, hogy nem tartjuk a jó ötletnek oda küldeni a fiaikat. Tény, a szenátusnak szüksége van védelemre, de ezért vannak a direkt erre a célra kiképzett kommandósok és testőrök.
A vukik szemmel láthatóan értékelték az őszinteségünket, ezután bármikor szívesen látott vendégek voltunk a bolygójukon, a szenátus azonban kevésbé díjazta a „sikertelen tárgyalásokat.” Akár kimondták, akár nem, nyilvánvalóan emiatt küldtek minket be a háborús övezet szívébe.
Innentől kezdve, rengeteg csatában harcoltunk. Ott voltunk a Telos feletti vesztes űrcsatában, Foerost-on, Iridonia-n és még számtalan helyen. Revan és Malak seregei szinte kifogyhatatlan utánpótlással rendelkeztek, elképzelni sem tudtuk, honnét van ennyi gépe és embere…
Egy évnyi háborúskodás után aztán, végre jó hírt kaptunk: Bastila legyőzte Revant, mert Malak ellene fordult. Mindenki bizakodni kezdett, hogy fordult talán a harci szerencse, hiszen Revannál jobb stratégát akkoriban nem ismertünk.
A harc azonban nem ért véget, a köztársaság és sith erők bár látszólag békésen éltek egymás mellett, a feszültség ott izzott a levegőben. Én, mindeközben örültem, hogy kicsit kifújhatom magamat. Jainát megváltoztatta a háború, sokkal keményebb lett mint volt, sötétebben látta a világot… mint mi mindannyian, akik harcoltunk. Kellett neki egy kis szünet, hiszen még csak 17 éves volt.
Ezért kértem hát a tanácsot, hogy egy időre hadd vonuljunk vissza a Dantooine-ra, nyugodtan folytatni a lány tanítását. A tanács szerencsére rábólintott, így ismét egy békés szakasza következett életünknek. Kettesben jártuk a pusztákat, gyakoroltuk a vívást, elmélyültünk az Erő mivoltában… Hosszú hónapok teltek így, már-már azt hitte volna az ember, hogy minden rendben van, amikor is Zhar és Vrook mester látogatott meg minket a szállásunkon.
Valamiféle akció csoportról meséltek, akiket Malak ellen küldtek, de végül elfogták őket. Mi voltunk a legtapasztaltabb és „legpihentebb” mester-tanítvány páros, így nekünk kellene utánanézni, hogy ki tudjuk-e őket szabadítani. Nem szívesen, de elfogadtam a küldetést, mert tudtam: nem maradhatnánk Dantooine-on az örökkévalóságig amúgy sem.
Nem telt pár nap, még igazán bele sem tudtunk merülni a kutatásba, amikor eljutott hozzánk a hír: az egész Dantooine-i Jedi Enklávét lebombázták és megkezdődött a sith polgárháború.
Sejtettük mi lesz a jövő… Sith polgárháború, aztán szépen lassan a jedik lesznek a közellenségek. Most azonban mindenki azt hitte, hogy meghaltunk mi is a Dantooine-on, csak Vrook és Zhar tudta, hogy eljöttünk. Ismét döntenünk kellett. Jainával hosszasan beszélgettünk és arra jutottunk, hogy jobb lenne meghúzódni, rejtőzködni, titokban szabotázsakciókat elkövetni a sith-ek ellen…
Így telt hát el az utóbbi egy év, aminek a végén megvalósult, amit előre sejtettünk: a jedik hivatalosan is a rendszer ellenségei lettek, minden lehetséges eszközzel üldözik őket…
//Avataromat majd töltsétek fel plz, hogy normális méretben látszódjon//
//Jaina Tarmin játékos karakter//
